A kis szecessziós asztalunkról, amelyből mosdóállványt csináltunk már az előző bejegyzésben meséltünk. A kijavítgatás és átfestés azonban csak a történet kezdete.
Új asztallap ültetett mosdóhoz
Ezután hátravolt még az asztalka tetejének kérdése. Mi már így, asztallap nélkül kaptuk meg, azt alighanem az évtizedek hosszú sora leválasztotta róla, majd teljesen fel is emésztette. Adva volt a feladat, hogy pótoljuk – én pedig már láttam magam előtt, hogy nem pusztán egy egyszerűen méretre vágott, táblásított fenyőlapot szeretnék a tetejére, hanem valami egyedibb és sokkal-sokkal rusztikusabb megoldást. Így kaptam néhány akácdeszkából levágott, majd gondosan összeillesztett deszkázott tetőt az asztalkára, amelyet innentől az én feladatom volt kezelni.
Hogyan öregítsük az új fát?
Szerettem volna az ódon hangulatot tovább erősíteni, ehhez pedig egy klasszikus házi DIY-praktikát alkalmaztam.
Az új faanyagok öregítésével, régi, antik hatásúvá tételével kapcsolatos trükkökkel telis-tele van az internet.
Ez nem csoda, hiszen ötvözi régi és új minden erényét és jó tulajdonságát. Ettől a kezeléstől a fa gyönyörű, antik hatást kap, tehát a régi anyagban rejlő szépséget kapjuk meg oly módon, hogy nem kell a valóban sok-sok éves fával és annak minden bajával-betegségével (élősködők, penész, deformitás, stb.) küzdenünk.
Számos megközelítés van erre a bemosástól a pácolásig.
Mi ezúttal a rozsdával történő antikolást választottuk.
A feladat a következő volt: egy befőttesüvegbe némi háztartási ecetet töltöttünk. Majd az OBI-ban beszerzett acélgyapotot (méghozzá ezt – valamiért kizárólag ott tartják, sem több kisebb festékboltban, sem más barkácsáruházban nem jártam szerencsével, amikor ezt kerestem) éles ollóval kis darabokra vágtam, azután beleszórtam az ecetbe. A felvagdosás egy kissé meggyorsítja a folyamatot, már néhány nap után is eredményesen lehet használni az így készített keveréket.
A titok azonban egyértelműen a türelem: érdemes hosszan kivárni, hogy az ecet oxidálja az acélgyapotot.
Amikor már egészen undorító, apró darabos, rozsdabarna löttyöt kapunk, akkor itt az idő! Ecsetet mártottam a szúrós szagú anyagba, majd áthúztam vele a kezelendő felületet. A konyhánkban található Douglas-fenyő polcot is ezzel tettem egy kicsit rusztikusabbá egyként, ahogyan a képeken is látható.
Az első pillanatokban az ember semmilyen változást nem tapasztal, mintha csak vízzel kentük volna össze a polcot. És ismét csak a türelemhez jutunk: nem érdemes a várt eredmény reményében tovább pacsmagolni – sőt, a többedik használat során én kis idő elteltével kifejezetten vissza is töröltem a rozsdás lét, hogy egy kicsit hevenyészettebben fogja meg a fát. Ha eláztatjuk a fát az anyagban, egyenletesen barna árnyalatot fogunk kapni, kissé mintha tejfestéket használtunk volna a pácoláshoz. Szerencsésebb, ha a visszatörléssel az egyenetlenebb hatást keressük.
A kulcs tehát a várakozás – a száradás során, szinte percről-percre fog változni a fa színe, és pontosan sohasem tudhatjuk, hogy milyen lesz a végeredmény. Éppen ez benne a legizgalmasabb! Ezeket a természetes folyamatokat egy kissé tudjuk irányítani, de mindig tartogat némi meglepetést is. Milyen faanyag milyen koncentrációjú, mennyi ideje áztatott elegyből, milyen mennyiségben felhordva, milyen színhatást fog tükrözni? Ez lényegében kísérletről kísérletre változik.
Az ilyen módon öregített asztallapot, miután rákerült a tökéletes vintage hangulatban egy régi lavórból készült, ültetett mosdónk, végül két réteg lakkal zártuk. Ez azért is fontos, mert fürdőszobai mosdóként közvetlen víz fogja érni. Ebben az esetben a viasz – noha nagyon kellemes és kézenfekvő használni (sokkal inkább, mint a felhordásban nagyobb gyakorlatot igénylő lakkot!), a megfelelő vízzárás érdekében az oldószeres lakkra esett a választásunk.
A fürdőszobánk kis ékköve lett ez az asztalka, amely sokévtizedes élete során aligha álmodhatta, hogy egyszer mosdószekrény lesz belőle! 🙂
Leave a Reply